A saját otthonhoz jutás mára számos fejlett országban szinte elérhetetlen álommá vált a fiatal generációk számára. Egyre kevesebben tudnak elköltözni a szülői házból, sőt, sokan már a harmincas éveikben sem tudnak önállóan élni, legyen szó akár bérlésről, akár vásárlásról.
Az egyre súlyosbodó lakhatási válság mögött több tényező áll: növekvő városlakó népesség, egyre inkább egyszemélyes háztartásokra vágyó társadalom, a kiemelkedően magas jövedelmet kínáló „szupersztár” városok iránti óriási kereslet, illetve szabályozási akadályok, amelyek gátolják az új lakások építését.
Különböző városok és országok eltérően igyekeznek kezelni a helyzetet: rezsicsökkentés, bérleti díj befagyasztása vagy kormányzati bérlakás-építési programok szerepelnek a közelmúlt politikai ígéretei között. De vajon ezek a lépések valóban javítanak a helyzeten, vagy hosszú távon csak súlyosbítják a problémákat?
Az elemzés bemutatja többek között az ír, brit, amerikai és ausztrál példákat, az erősen szabályozott és a gyorsan reagáló piacok különbségeit, valamint azokat a politikai és társadalmi ellenállásokat, amelyek szinte minden nagyobb városban akadályozzák az újlakás-építést.
Felmerül az a kérdés is, vajon a piaci vagy az állami megoldások lehetnek sikeresek, illetve hogy a meglévő szabályozások mennyiben támogatják vagy épp akadályozzák az elérhető lakhatást minden társadalmi réteg számára. A vita középpontjában az a kérdés áll: hogyan lehet úgy növelni az otthonok számát, hogy közben ne okozzunk további lakhatási szakadékokat?
