Az 1960-as évek elején kutatók New Hampshire hegyeiben döbbenten észlelték, hogy a csapadékvizek rendkívül savasak – majdnem olyan savasak, mint egy doboz üdítő. Innen indult el az „acid rain”, vagyis a savas eső problémájának tudományos feltárása, amely később komoly nemzetközi aggodalommá vált.
A történelmi visszatekintés során kiderül, hogy már a 17. században felfigyeltek az emberi tevékenység következtében jelentkező savas levegő káros hatásaira. A vegyületek kialakulását a fosszilis tüzelőanyagok égése, a légkörbe jutó kén- és nitrogén-oxidok magyarázzák, amelyek aztán csapadékkal visszajutnak a felszínre és pusztító hatást fejtenek ki a vizekre, erdőkre és épületekre egyaránt.
A tudósok világszerte vizsgálták a savas eső hatásait, és még elhagyatott tavakba is kénsavat öntöttek a következmények megértése érdekében. Az eredmények riasztóak: halfajok tűntek el, az ökológiai egyensúly felborult, a növénytakaró pusztult. Mindemellett a savas eső távolabbi térségekre is kihatott, mivel a légszennyezés akár több száz kilométert is utazhatott.
A környezetvédelmi törvények és a technológiai fejlesztések – például a füstgázmosók és katalizátorok az autókban – lassan javulást eredményeztek, és több országban, mint például az Egyesült Államokban és Kínában, jelentősen csökkent a savas esőt kiváltó kibocsátások mennyisége. Azonban újabb országokban – például Indiában és Brazília egyes részein – ma is növekszik a probléma súlya.
Felvetődik tehát a kérdés: vajon a környezetvédelem múltbéli sikerei tartósak maradnak-e, vagy csak ideiglenes fellélegzést nyújtottak? Hogyan befolyásolják a globális kibocsátási és energiafogyasztási trendek a savas eső újbóli megjelenését?
