A digitális hangrögzítés fejlődésének egyik nagy kérdése, hogy a DSD és a PCM formátumok között miért tapasztalható ekkora különbség a mintavételezési frekvenciákban. A felhasználók gyakran észreveszik, hogy míg a DSD formátumok egészen extrém, akár 45 MHz körüli mintavételezési sebességeket érnek el, addig a PCM legtöbbször 96 vagy legfeljebb 192 kHz-en működik. Ez óriási szakadéknak tűnik, különösen a hangzásbeli különbségeket kereső audiofilek számára.
Felmerül a kérdés: vajon technikailag akadályozza valami, hogy a PCM is elérje a DSD-hez hasonló mintavételezési szinteket? Vagy inkább iparági döntésről, megszokásról, esetleg a fájlméretbeli kompromisszumokról van szó?
Az anyag kitér arra is, hogy a hanganyag digitalizációjának legkritikusabb pontja valójában maga a rögzítés folyamata – különös tekintettel a DSD-t használó stúdiókra. Az eltérő mintavételezés és adatfelbontás mögött meghúzódó technikai okok, az analóg-digitális átalakítás szerepe, valamint az ezekhez kapcsolódó gyakorlati és elméleti számítások mind érdekes kérdéseket vetnek fel.
Érdekes gondolat, hogy mennyire számít a rögzítés formátuma a végső hangminőség szempontjából, illetve hogy milyen adatstruktúrák és műszaki különbségek állnak a két eljárás mögött. Az anyag végig arra ösztönöz, hogy gondoljuk végig a különféle digitális hangformátumok előnyeit és hátrányait, valamint hogy mennyit jelent az adott hangrendszerben a sávszélesség vagy a bitmélység növelése.
