Manapság szinte korlátlanul hozzáférünk zenékhez és filmekhez a streaming szolgáltatásoknak köszönhetően, mégis kevesebben érzik úgy, hogy valóban kielégítő lenne ez az élmény. Felmerül a kérdés, hogy tényleg boldogabbá tesz-e minket a folyamatos váltogatás, ugrálás a dalok és albumok között, vagy épp ellenkezőleg: tompítja az élvezetet?
A túl sok választási lehetőség paradoxonáról, azaz arról esik szó, hogy a bőség zavara miatt kevésbé tudunk örülni a zenehallgatásnak. Kutatók eredményei is alátámasztják: minél több a lehetőség, annál nehezebb megelégedni vele.
Érdekességként merül fel, hogy a zenehallgatáshoz kapcsolódó szertartások – például egy lemez kézbevétele, albumhúzás a borítóból – előkészítik a lelket az élményre, főleg az anticipáció (várakozás) szerepe miatt. A streamelés viszont ezeket a rituálékat teljesen lerövidíti vagy kiiktatja.
A fizikai hordozókkal járó akadályok (frikció) és erőfeszítés, mint például lemezboltba járás vagy akár csak egy lemez kiválasztása, jelentősen megnövelheti az értéktudatot és mélyebb kötődést jelenthet a zene iránt.
Kutatási eredmények kerülnek elő a dopamin szerepéről: a vágyakozás, a felkészülés és a várakozás során termelődő boldogsághormon miatt az élmény még emlékezetesebb lesz. A streamelés szerinti „mindent most, azonnal” hozzáállás ezzel szemben leértékeli az élményt.
A digitális korszakban mindennap elérhető zenei „tömegfogyasztás” mellett megkérdőjeleződik, hogy nem veszítjük-e el a mélyebb kapcsolódást a zenéhez, illetve egymáshoz. Felvetődik, hogy a tudatos, közös vagy szertartásos zenehallgatás erősítheti a kapcsolatokat, boldogabbá, emlékezetesebbé teheti a zenei élményt.
