Képzeljünk el egy olyan világot, ahol a mesterséges intelligencia ügynökök nemcsak segítenek az üzleti folyamatokban, hanem ténylegesen át is veszik bizonyos döntéshozatali funkciókat. Vajon miért tűnnek a demók sokkal varázslatosabbnak, mint amit a valóságban tapasztalunk, amikor alkalmazni próbáljuk ezeket a rendszereket?
A problémák gyökere nem csupán az ügynökök intelligenciaszintjén keresendő, hanem abban, hogy mennyire merjük rájuk bízni a valódi, komoly üzleti döntéseket. A legtöbb szervezet nem azért korlátozza az automatizálást, mert az AI nem elég fejlett, hanem mert a bizalom és a visszafordíthatóság kérdése sokkal jelentősebb szerepet kap. Minden lényeges döntés kockázat és visszavonhatóság mentén helyezhető el – vannak döntések, amelyeket könnyű visszafordítani, és vannak, amelyeket aligha lehet újraírni.
A szoftverfejlesztés világa az elmúlt évtizedekben szinte tökéletesre fejlesztette annak infrastruktúráját, hogy a változásokat gyorsan, de biztonságosan visszavonhatóvá tegye: tesztelés, verziókövetés, automata visszaállítási lehetőségek. Ezzel szemben a vállalati élet többi területén – például pénzügy, HR, jog vagy ügyfélszolgálat – a döntések jó része valóban egyirányú ajtóként működik, amelyek véglegesek, vagy csak nagy nehézségek árán visszafordíthatók.
A folyamatok visszafordíthatósága, a tervezetek és jóváhagyások szerepe, illetve az időablakok kialakítása mind kulcsfontosságúvá válik, ha ügynökökre akarunk támaszkodni a döntéshozatalban. A kérdés nem egyszerűen technológiai: szervezeti és intézményi változást igényel, hogy több döntés váljon biztonságosan delegálhatóvá a mesterséges intelligencia számára. Hol húzzuk meg a vonalat az egyirányú és kétirányú ajtók között, és hogyan teremtjük meg a megfelelő döntési környezetet az ügynökök működéséhez?
