Ez az előadás a Moonlight Sonata, vagyis a Holdfény szonáta értelmezésének és előadásának örök dilemmájára koncentrál. Nem pusztán azt a kérdést boncolgatja, hogy miért tűnik lehetetlennek „helyesen” eljátszani ezt a klasszikus darabot, hanem elmélyül abban is, hogy a kottakép hogyan képes – vagy éppen képtelen – közvetíteni a zeneszerző eredeti szándékait.
Az előadó vizuális metaforákat hoz a zene alkotói és befogadói láncolatára: a komponistától egészen a hallgatóig, érintve az előadót, a hangfelvételt és a lejátszó készülékeket. Felveti azt az izgalmas kérdést, hogy miként torzul vagy átalakul a zene, amíg a megszületésétől a végső interpretációjáig eljut. Egyes részletekben összehasonlítja a zeneműveket digitális adatokkal, valamint azt is megvitatja, hogy a kotta mennyi információt képes egyáltalán rögzíteni egy-egy darabról.
Érdekes kitérő következik a zenei hagyományok, stílusok és hangszerelési eltérések világába, rávilágítva arra, hogy a hangszer (például egy modern Steinway vagy egy 18. századi bécsi pianínó) is drámaian befolyásolja, milyen lehet egy adott klasszikus darab megszólalása. Az előadó reflektál arra, hogy minden megszólalás szükségszerűen interpretáció, és lehetetlen rekonstruálni azt, ami a zeneszerző fejéből született.
A videó számos példát és analógiát hoz nemcsak a klasszikus zenéből, de a pop- és rocksztenderdekből is: szóba kerül az LA Woman, a Doors, a Beatles és a Rolling Stones felvételei. Megjelenik a tempó, a dinamikai eltérések, sőt a zenei retorika és érzelmi árnyalatok kérdésköre. Külön hangsúlyt kap, hogy a zeneírás és az előadás között mindig ott húzódik az interpretáció szubjektív folyamata.
