Minden korszaknak megvolt a maga átalakulásról szóló álma, a miénk pedig az atombomba árnyékában, a sugárzás mítoszával született. Az 1950-es években olyan figurák bukkantak fel, mint a Hulk és a Pókember, akik hirtelen, radioaktív mutáció révén tettek szert szuperképességeikre – a tudományos-fantasztikus történetek egyszerre tükrözték az atomi kor félelmeit és reményeit.
A valóságban azonban az evolúció és a mutációk folyamata sokkal lassabb és kevésbé látványos. A genetikai változások többsége semleges vagy káros: csak elenyésző részük hasznos, és ezek sem okoznak hirtelen, radikális átalakulásokat. Az, hogy hirtelen szuperképességek alakuljanak ki – például lézerszem vagy telepátia –, rengeteg bonyolult változást igényelne, ami az élővilág történetében csak nagyon ritkán fordul elő.
Felvetődik viszont a kérdés: ha az evolúció képes volt baktériumokból agyat fejleszteni, miért ne lehetnénk képesek idővel szokatlan képességekre is szert tenni? Ráadásul a populációk összetétele, mérete és a genetikus sodródás is erősen befolyásolja, hogy egy-egy újdonság megmarad-e – sőt, a mutációk nem mindig válnak állandóvá, még akkor sem, ha hasznosak.
Az élővilág már így is számos „szupererőt” kínál: elektromos angolnák, fényt kibocsátó halak vagy például infravörös érzékelést használó kígyók – de ezek is hosszadalmas, kicsiny lépések sorozatával alakultak ki. Szerepet kapnak a mesterséges beavatkozások is: a CRISPR-rel vagy szintetikus biológiával már ma is képesek vagyunk génszerkesztésre és új tulajdonságok kreálására – de vajon hol húzódik a határ evolúció és intelligens tervezés között?
A videó azt is körüljárja, hogy a szupererő mítosza miként kötődik a fermi-paradoxonhoz: vajon pont az önmaga átalakítására képes civilizációk tűnnek el gyorsan, míg a tartósságot a kiegyensúlyozottság biztosítja? Az emberiség igazi eredménye nem a született szuperhős lét, hanem a találékonyság, melynek segítségével magunkra szabhatjuk a jövőt.
