Amikor Disney-mesékre gondolunk, gyakran színes mellékszereplők, varázslatos környezet és emlékezetes főhősök jutnak eszünkbe. Az 1959-es Csipkerózsika különösen híres gyönyörű animációjáról, egyedülálló zenei világáról és kiemelkedő gonosztevőjéről, Maleficentről.
Miközben a mellékszereplők – például a három jó tündér, Flora, Fauna és Merryweather – humorral és szerethető dinamizmussal töltik meg a történetet, addig a főszereplők, Aurora és Philip herceg személyiségükben meglehetősen háttérbe szorulnak. Az alkotók maguk is elismerték, hogy sokkal szívesebben dolgoztak a művészibb oldalakon, mintsem az egyébként sablonos karaktereken.
A film egyik különlegessége, hogy a látványvilág egy középkori gobelint idéz, és a háttérfestő, Ivan Earl munkáját kiemelkedően értékelik a kritikusok. Szó esik arról is, hogy a zene szinte teljes egészében Csajkovszkij balettjéből származik; azonban csak egy-két dal vált igazán ismertté – az „Once Upon a Dream” például az egyetlen, amely megragad a nézőben.
Felmerül a kérdés: mennyire lehet jó egy film, ha a bevallottan „üres” főhősök mellett minden más kiemelkedően működik? A humor és a vizuális művészet mellett a kritikus a nosztalgikus és gyerekkori élmények felidézésével is színezi az epizódot, miközben új szempontokat mutat be Csipkerózsika megítélésében.
