Telefonos várakoztatás közben valószínűleg mindenki tapasztalta már a rossz minőségű, statikus és fémesen csengő zene élményét – de miért maradt ez a megoldás ennyire elavult?
Történelmi időutazásra indulunk: az első telefonhálózatok technológiai korlátai és azok továbbélő hatásai vezettek oda, hogy hanginformációkból milyen sávszélességet, frekvenciát és részletességet tudunk ma is felhasználni. A többhívásos rendszerek, mint a frekvenciaosztásos multiplexelés, a beszédátvitel optimalizálása miatt elvették a lehetőséget, hogy a zene megőrizze eredeti gazdagságát és mélységeit.
A digitális hangátvitel újabb kompromisszumokat hozott: a hang hullámformáját mintavételezési és lekerekítési folyamatok bontják le, ennek eredményeként további torzulások, statikus zaj és elveszett információk jelennek meg.
Végül a tömörítés, azaz a hangjelek sűrítése és töredezett továbbítása, tovább súlyosbítja a problémát – főként akkor, ha zenei hang jön a vonalra, nem pedig beszéd.
A videó ezek után izgalmas kérdéseket vet fel: miért nem tudott fejlődni a várakozózene technológiája a többi hangátviteli eszközhöz hasonló ütemben? Vajon tényleg örökre el kell viselnünk a zavaró dallamokat, vagy közel a technológiai áttörés?
