1606-ban a portugál partoknál zátonyra futott egy kereskedelmi hajó, amelynek rakománya helybelieket vonzott a tengerpartra — ám nem aranyat, selymet vagy ékszert kerestek, hanem a felszínre úszó fekete borsszemeket. Ez a csípős, fa- és citrusjegyekkel bíró fűszer már évezredekkel korábban is nagy becsben állt — a mai India Malabár-partján termesztették, gyógyhatása miatt pedig az ősi ájurvédikus orvoslás is alkalmazta.
Az indiai borsút magával hozta a borsot Egyiptomba, ahol például II. Ramszesz múmiájában is kimutatták nyomait. Az ókori Rómába a Selyemúton keresztül jutott, ahol szinte minden ételbe került, sőt, a város ostroma idején váltságdíjként is követelték. A középkorban Alexandria, Velence és Genova is a fűszerkereskedelemből gazdagodott meg. Elterjedése során különleges legendák övezték a borsot, amelyek magas árát is magyarázták.
A 15-16. század fordulóján Portugália átvette a borskereskedelem irányítását, miután Vasco da Gama közvetlen tengeri utat talált Indiába. Ettől kezdve Európa nagyhatalmai folyamatosan vetélkedtek az uralomért, miközben új, csípős „paprikák” (valójában chilifélék) is elterjedtek a világban. Ezek közül a chili – mely független a feketebors növényétől – meghódította Indiát és Kínát is, ahol saját fűszerkultúrák alakultak ki.
A fekete bors azonban elveszítette státuszkifejező szerepét, de általános és kedvelt asztali fűszerként megmaradt. Franciaországban egy új gasztronómiai irányzat már kizárta a legtöbb fűszert az étkezésből, kivéve kettőt: a sót és a borsot. Ez a páros aztán világszerte meghatározta az ételeink ízesítésének alapját.
Ma a fekete bors a globális fűszerkereskedelem ötödét adja, de számtalan más csípős alternatíva társaságában állja a versenyt a konyhákban. Felmerül a kérdés: miként lett a só a bors állandó párja a világ asztalain?
