Mi marad az ember számára azután, hogy a nagy nyelvi modellek (LLM-ek) szinte bármilyen szöveges produkciót képesek előállítani? Az alkotó azt fejtegeti, hogy mindezek a produktumok valójában csak részben szolgálnak arra, hogy jelezzék, milyen belső tartalom lakozik az írónkban.
Az élményalapú, hangulati (vibe) megközelítés segíthet a művészetek vagy programkódok területén, de a valódi megértés sosem születhet pusztán hangulatból. Az olyan nagy kérdések — ki vagyok, mi történik a halál után, mit jelent az erkölcs — nem delegálhatók mesterséges intelligenciának, és a közösségi konszenzus sem megoldás. Ezek a dilemmák kizárólag egyéni belső munkával közelíthetők meg.
Felmerül az a paradoxon, hogy amikor LLM generálja az írásainkat, könnyen összetéveszthetjük a gép eredményeit a saját megértésünkkel. Ez különösen veszélyes, hiszen a természetes nyelvi megfogalmazás és a választékos stílus önmagában félrevezető lehet, miközben a valódi, egyéni megértést semmilyen AI vagy szöveggenerátor nem képes helyettünk átélni vagy létrehozni.
A történelem során többször gondoltuk azt, hogy valamilyen eszköz vagy technika — például a festészet, a memorizálás, vagy akár a Turing-teszt — többet mond el alkotójáról, mint valójában. Az LLM-ek előretörése újra és újra átértékelteti velünk, miért írunk és mit jelent számunkra az alkotás, az írás pedig lassan kideríti: nem a szép szöveg a lényeg, hanem a gyötrő és lassú folyamat maga, amely során értelmet keresünk.
