Az AI rendszerek skálázásáról szóló elemzés középpontjában az áll, hogy a többügynökös rendszerek gyakran nem úgy működnek nagy léptékben, ahogy az iparági ajánlások vagy a kutatások sugallják. Az elképzelés, hogy több tucat vagy akár száz AI ügynök együtt hatékonyabb, elsőre logikusnak tűnik, de a valóságban több akadály is felmerül, amikor ezt nagymértékben próbálják megvalósítani.
Feltűnő, hogy amint a rendszereket 10-nél vagy 20-nál több ügynökre bővítik, az eredmények nemhogy javulnának, hanem romlanak. Meglepő kutatási eredmények is rámutatnak erre: minél több ügynök lép interakcióba, annál nagyobb a koordinációs költség, ami elnyomja a párhuzamosításban rejlő előnyöket.
Az iparági sikeres példák, mint a Cursor vagy Steve Yaggi Gas Town projektjei, egyedi – és gyakran az ajánlásokkal ellentétes – architektúrákra épülnek. Ezek a gyakorlatban működő megoldások egyszerűsítik a rendszert: kétszintű hierarchiát alkalmaznak, minimalizálják az ügynökök közti függőségeket, és külső rendszerekre bízzák a koordináció főbb terheit.
Vizsgálat tárgyává válik az is, hogy a központilag integrált tudás vagy a kontextus felhalmozása hogyan okoz problémákat, illetve hogy a túl sok, egymással megosztott eszköz hogyan csökkenti a teljesítményt. Szóba kerülnek továbbá a modern prompt-tervezés kihívásai, és hogy a túlzott komplexitás inkább hátráltat, semmint segít nagy skálán.
Felkavaró kérdések merülnek fel: Vajon tényleg érdemes több kontextust és intelligenciát adni az egyes ügynököknek? Vagy inkább az egyszerű, izolált munkavégzésre kell törekedni, miközben a bonyolultabb problémákat az operációs réteg oldja meg? Az átalakuló trendek és példák ezeket a dilemmákat vetik fel, és komoly tanulságokkal szolgálnak azoknak, akik az AI ügynökök skálázásában gondolkodnak.
