Az első világháború nyugati frontját a történelmi emlékezet sokszor a lövészárok-háborúval azonosítja, holott a háború kezdetén még a mozgékonyság dominálta a hadviselést. A német és francia haditervek villámháborúra és gyors döntésre építettek, azonban ezek rövid idő alatt kudarcot vallottak, és a frontvonalak megmerevedtek.
Érdekes kérdést vet fel, hogy miért és hogyan szorította háttérbe a mobil hadviselést a pozíciós harc. Az új fegyverek, mint a nagy hatótávolságú tüzérség és a géppuskák, drasztikusan megnövelték a harctéri veszteségeket, emiatt mindkét oldal katonái egyre inkább a lövészárkok védelmébe húzódtak. A fegyver- és hadianyag-ellátás, valamint a kommunikáció hiányosságai tovább súlyosbították a helyzetet.
A logisztikai és parancsnoki nehézségek mellett a támadások szervezése is kihívást jelentett: az ellátás, az utánpótlás, a vasúti hálózatok szűk keresztmetszete, illetve a parancsok lassú továbbítása gyakran bénította a hadműveleteket. Az új technológiák – például a harcászati telefon és távíró – jelentősége már felmerült, de sokszor nem bizonyult elégnek a korszerű hadviseléshez.
A dokumentumfilm több szemszögből megvizsgálja, milyen pszichológiai és stratégiai kihívásokkal találták szembe magukat a katonák és a hadvezérek, amikor rájöttek, hogy a bátorság és az elán önmagában nem tudja áttörni a modern fegyverek védelmét. Rávilágít arra is, hogy az élőerő- és eszközveszteségek milyen gyorsan tették szükségessé az állásháborús védekezés kialakítását.
Felmerül a kérdés, hogyan alkalmazkodtak a parancsnokok és a vezérkarok egy olyan konfliktushoz, amely méretében és pusztításában minden korábbit felülmúlt, és milyen stratégiai és logisztikai innovációk születtek az öldöklő helyzet kezelésére.
