Mexikóváros alapvető problémáját a térség földrajzi adottságai jelentik, hiszen a várost eredetileg egy süllyedő tómederben, a Mexikói-medencében építették fel. Az 1320-as években az aztékok által alapított Tenochtitlán és a későbbi Mexikóváros évszázadokon át küzdött a vízáradások és a talaj süllyedésének következményeivel.
Az európai hódítás és a város kolonizációja során a spanyolok számos, korábban kiépített vízgazdálkodási rendszert elpusztítottak, majd hatalmas csatornákat ástak, hogy kivezessék a vizet a medencéből. Ezeknek a megoldásoknak azonban előre nem látott következményei lettek, mivel végül a tómedret túlságosan is kiszárították.
A város népessége az iparosodás és az urbanizáció nyomán ugrásszerűen növekedett, a vízigény pedig folyamatosan emelkedett. Az egyre nagyobb mennyiségű felszín alatti víz kitermelése súlyos talajsüllyedést okozott, melynek jelei már a 20. század elején is megmutatkoztak. A folyamat visszafordíthatatlanná vált, miközben a vízellátás biztosítása és a szennyvíz elvezetése is egyre összetettebb kihívássá vált.
Mérnökök kreatív építészeti megoldásokkal kísérleteztek a süllyedő talaj okozta viszontagságok miatt, azonban a város infrastruktúrája – beleértve a metróhálózatot és a vízvezetékeket – jelentős veszélyeknek van kitéve. Egyre égetőbbé váltak azok a kérdések, hogyan lehetne hosszú távon megoldani a vízhiányt, megfékezni a süllyedést és biztosítani a város fenntartható működését.
