1902-ben egy párizsi gyilkosság nyomozása során alkalmazták először Európában az ujjlenyomatszakértők munkáját egy bűneset megoldásában. A nyomok egy véres üvegszilánkon vezették a rendőrséget a tetteshez.
Az emberi ujjlenyomat mintázatainak egyedisége régóta foglalkoztatja a tudósokat. Ezek a mintázatok már a magzati fejlődés során kialakulnak, genetikai és véletlenszerű környezeti tényezők keverékének köszönhetően.
A modern nyomozások során különféle típusú ujjlenyomatokat keresnek: látható és plasztikus lenyomatok mellett a legtöbb nyomot kémiai vagy fizikai módszerekkel kell láthatóvá tenni. A bűnügyi laborok folyamatosan fejlesztenek érzékenyebb eszközöket a kimutatásra.
Az azonosítás során automatizált rendszerek segítik a keresést, de a végső összevetést minden esetben szakértők végzik. A folyamatot egy második szakértő is ellenőrzi, mielőtt bármilyen jogi döntés alapjául szolgálna.
Mindezek ellenére az ujjlenyomat-alapú bizonyítás nem csalhatatlan. Emberi tévedés és technikai hibák is előfordulhatnak, ráadásul a szakértők sem egységesek abban, mennyi részlet alapján tekinthető biztosnak az azonosítás.
