Egy igaz történet alapján készült „Last Breath” című film a mélytengeri búvárok életét és mindennapi kockázatait tárja elénk. Bár a környezet egzotikus és titokzatos, a felszín alatt egy igazi küzdelem bontakozik ki ember és természet között. A történet középpontjában az áll, hogy egy búvár kritikus helyzetbe kerül: oxigénkészlete vészesen fogy, miközben társai küzdenek az idővel és az elemekkel.
Különösen figyelemre méltó a film atmoszférája, amelyben a mély óceán sötétsége és a fenyegető ismeretlenség valóságos feszültséget teremt. Az alkotók elkerülik a sablonos filmtrükköket, például a túlzásba vitt effekteket vagy a cápás jeleneteket, ehelyett a valósághűségre törekednek. Az autentikusságot az is erősíti, hogy a rendező korábban dokumentumfilmet is forgatott ebből a történetből, ami határozottan visszaköszön a részletek kidolgozottságában.
Feltehető a kérdés, hogyan képes egy film ennyire visszafogottan, mégis rendkívül hatásosan bemutatni a túlélésért folytatott harcot? És meddig mehet el egy filmes, ha egyszerre kell szórakoztatnia a közönséget és tiszteletben tartania a valós eseményeket? Ezeket a dilemmákat a rendezés és a történetmesélés is finoman érinti anélkül, hogy egyértelmű választ adna. A feszültség mindvégig jelen van: az időzítő nem a végidőt, hanem a túlélő légzés nélküli idejét számolja – ezzel tovább mélyítve a néző aggodalmát és beleélését.
Apró filmes megoldások, mint a sötét képek vagy a szokatlan képarány-váltások, tovább növelik a klausztrofób érzést. A szereplők között ott van a búvár menyasszonya is, ám az ő szerepe visszafogottabb, mintha a rendező szándékosan nem akarná túlságosan dramatizálni a családi szálat. Felvetődik: vajon jót tesz-e egy valós történet feldolgozásának, ha ragaszkodunk a történések hű ábrázolásához, vagy a hatásosabb, ám fiktív jelenetekhez is nyúlunk?
