A filmkritikus egy korai vetítésről érkezve osztja meg élményeit a Digger című filmről. Megfigyelése szerint a nézők meglehetősen bizonytalanok voltak abban, hogyan érezzék magukat a film után – sokan tanácstalanul, magukban keresik a választ. Ez a mű egy tipikus „sétáld ki magadból” élmény, ahol a feldolgozás nem feltétlenül a mondanivaló, hanem annak stílusa miatt válik nehézzé.
Már az előzetesek alapján egyértelmű párhuzamot lehet vonni a Doctor Strangelove filmklasszikussal: túlzó, karikatúraszerű figurák, látványos díszletek, abszurd helyzetek. A Digger azonban váratlanul új irányba fordul, amelyre szinte lehetetlen előre számítani, és ez rögtön más érzelmi távolságot is teremt a nézőben.
Az alkotás vizuális világa kiemelkedően szép és egyedi, a színészi játék pedig következetesen karikatúrahatású, de tudatosan stílusos módon. A humort főleg a hangulat és a groteszk világ teremti meg, nem a poénok önmagukban – bár a film többször túl hosszan időzik egy-egy jelenetnél vagy monológnál. Az atmoszféra kifejezetten szórakoztatóan sötét, miközben a szereplők szinte élvezettel nézik végig saját romlásukat.
Miközben a történet látszólag egyértelmű irányba halad, a film több csavart is bemutat, amelyek új értelmezési rétegeket nyitnak, de ezek nem mindig kapcsolódnak szorosan a fő történethez. Ez egyszerre teszi izgalmassá és távolságtartóvá az élményt. A kritikus kiemeli: a film a nézők reakcióit erősen megosztja, van, akit lenyűgöz, másokat inkább elbizonytalanít vagy untat – mindegyik érzés érthető, és mindet indokolttá teszi a film sajátos megközelítése.
