A film külső szemmel vizsgálva talán átlagos gyerekvígjátéknak tűnhet, elsőre ráadásul kissé csapongó, álomszerű kezdéssel indít. Már az első jelenetekben felbukkan egy jégkrémárus az utcán, akitől a főszereplő, Max, menekül, és még Tony Hawk is feltűnik egy pillanatra – teljesen értelmetlenül, mégis varázslatos gyermeki nézőpontból.
Gyorsan kiderül, hogy Max egy átlagos, kívülálló kamasz, aki épp olyan problémákkal küzd, mint a legtöbb iskolás: zavaróan furcsa barátok, állandóan zaklató iskolai agresszorok és egy szigorú igazgató. A történet fordulatát az adja, amikor Max megtudja, hogy családja költözni fog, ezért úgy dönt, végre bosszút áll mindazokon, akik megbántották.
A film humora meglepően friss és néha szürreális, kifejezetten a gyerekek fantáziavilágát idézi. Például az egyik gazdag diák hétköznapi módon manipulálja a tőzsdét, míg a főgonosz igazgató egészen groteszk módokon viselkedik – még az iskolai közleményekhez is külön öltönyt húz.
Érdekes kérdéseket vet fel az, hogy hogyan jelennek meg a mindennapi hatalmi viszonyok a gyerekek szemén keresztül, mi számít menőnek vagy kívülállónak, illetve miként lehet a gyerekkori fantáziákat filmes eszközökkel vizuálisan megeleveníteni. A bemutatott bosszúk mozgatórugói, valamint a humoros rivalizálások sokkal inkább a gyermeki gondolkodást tükrözik, semmint a felnőtt logikát.
Felmerül a kérdés, mennyire működnek az ilyen, a valóságtól elrugaszkodott jelenetek, és vajon mennyire képes a film végig fenntartani ezt a sajátos, játékos világképet. Arra is kíváncsi lehet a néző, hogyan járulnak hozzá a mellékszereplők a főszereplő identitáskereséséhez, illetve érvényre jut-e Max személyes fejlődése, miközben a saját szabályai szerint szeretné alakítani a világát.
