Kevin Smith filmjei kapcsán felmerül a kérdés, hogy mennyire változik az élmény attól függően, mikor és milyen sorrendben nézzük őket. Az alkotó legismertebb munkáit — többek között a Mallrats című filmet — sokan csak idővel tanulják igazán értékelni, főleg, ha összehasonlítják az olyan darabokkal, mint a Clerks vagy a Chasing Amy.
A történet két fiatal férfit mutat be, akiket a barátnőik szakítása a plázába űz, hogy eltereljék gondolataikat. A helyszín, a ’90-es évek plázavilága, különös hangulatot kölcsönöz a cselekményeknek: egyszerre tükrözi a korszak ifjúsági kultúráját és fogyasztási szokásait, de egyben túlzásba vitt, bolondos közegként is szolgál a cselekmény számára.
Felmerül az a kérdés, hogy egy ilyen film miért nem tudta teljes egészében átadni a korszak életérzését. A geek-témák, popkulturális utalások — például a híres Death Star-eszmecserék és a Jay & Silent Bob páros —, illetve a szereplők egymás közötti, néha egészen vad interakciói színt visznek a filmbe, ugyanakkor eltérítenek attól is, ami egy valóságos plázás élményt jelentett volna.
Az alkotás kettősségének kérdése is felszínre kerül: vajon hol húzódik a határ a könnyed őrület és a hiteles ifjúsági élmények között? A Mallrats e szempontból idővel egyfajta kultstátuszba került, sőt egyesek szerint visszatekintve jobban megérthető vagy értékelhető, míg mások továbbra is hiányérzettel gondolnak rá.
