Miért fizetnek emberek százhatvanezer dollárt egy óráért, amikor tudják, hogy egy olcsóbb Seiko is pontosan mutatja az időt? Felmerül a kérdés, miért érezzük mégis ellenállhatatlanul vágyottnak a luxusórákat, és miért hajlandók sokan éveket várni, vagy akár a többszörös árat megfizetni egy-egy ritka darabért.
A magyarázat egy közgazdaságtani jelenségben keresendő, amelyet Veblen-javaknak nevezünk. Ezeknél a termékeknél éppen az emelkedő ár növeli a keresletet. A státusz, az önazonosság és a vágy állnak a háttérben, nem pedig a funkcionalitás vagy a pontosság. Hiszen egy okostelefon tökéletesen elegendő lenne időmérésre is – mégis a mechanikus órák a vágy tárgyai.
A márkák, mint a Rolex, a Patek Philippe vagy az Audemars Piguet, tudatosan alkalmazzák a mesterséges szűkösség eszközét, hogy folyamatosan magas szinten tartsák a vágyat és az exkluzivitást. Ebben a világban az ár önmagában építi a történetet, a csoporthoz tartozás érzését és a státuszt.
Az iparág elegánsan mozgatja a pszichológiai húrokat: a limitált szériák, megszüntetett modellek automatikusan presztízzsé válnak. Az óra valójában nemcsak tárgy: egyszerre történet, identitás, önjutalmazás és társadalmi szimbólum. Az a paradoxon, hogy a gyűjtők gyakran nem is tudják, valójában mi motiválja őket a következő darab megszerzésénél – szeretet a mechanika iránt, vagy a státusz utáni vágy?
De mi történik, amikor a piac változik, a következő generációk pedig már nemcsak presztízst, hanem hitelességet, közösséget és jelentést keresnek az adott márka vagy óra mögött? Ez új kihívásokat hoz, amelyek a gyűjtői világ jövőjét is formálják.
