A pszichológiai horror és sétaszimulátor játékok egyik legmeghatározóbb forrásává a PT vált. Azóta számos cím – például a Visage, a Layers of Fear, a Devotion vagy az Exit 8 – próbálta saját módján újragondolni ezt a receptet, ám legtöbbjük az ismétlődő, hurkot alkotó szerkezetre épített, ahol a megszokás hirtelen félelmetes törésekkel párosul.
A Luto ehhez a hagyományhoz csatlakozik, ugyanakkor egyedi szöget visz be a műfajba: a játékidő előrehalad, függetlenül attól, történik-e változás, ezzel újfajta feszültséget teremt. A fejtörőkre és szokatlan logikára helyezett hangsúly miatt a játékosnak a megszokottól eltérő gondolkodásra van szüksége, sokszor a fejlesztők szándékát kell próbálnia megfejteni.
Különösen izgalmas, ahogyan a Luto a negyedik fal átlépésével és hardveres trükkjeivel képes megkavarni a játékost: néha nehéz megmondani, hogy az éppen tapasztalt furcsaság a játék része, vagy a hardver hibája-e. A történetvezetésben narrátor is segíti a sztorit, ami ritkaságszámba megy ebben a zsánerben, és a hangvétel is gyakran váratlanul változik.
Mindehhez kapcsolódnak a Metal Gear Solid sorozatból ismert tematikus pillanatok: felelősség, veszteség és az ezekből fakadó morális választások. A Luto lassan bontja ki saját témáit, a gyász és szorongás érzését, miközben fokozatosan egyre absztraktabb élményt kínál. Emellett a játék különböző, a valóságot elbizonytalanító szekvenciák révén hoz létre emlékezetes, gondolkodásra ösztönző momentumokat.
