1811-ben, az éjszaka közepén, csendesen mozgolódó férfiak jelentek meg Nottinghamshire falvaiban, arcukat szénnel festették, kezükben kalapácsokkal. Ők voltak a keretkötők, akik a háború, az elszigeteltség és a megélhetési gondok közepette új fenyegetéssel is szembekerültek: a technológiai változással.
A hagyományosan kézzel működtetett gépek helyett egyre gyakoribbá váltak a szélesebb, egyszerűbben használható keretek, amelyek olcsóbb, alacsonyabb minőségű árut eredményeztek. Ezeket már tanulóidőt nem igénylő, olcsó munkaerő kezelhette. A mesterségek évszázadokon át fennálló egyensúlya felborult, s a keretkötők úgy érezték, a megszokott alku – amely nemcsak bérről, hanem minőségről és szakmai tiszteletről is szólt – megszűnt létezni.
A mozgalom hamar terjedt más iparágak és térségek felé is: a Yorkshire-i gyapjúvágók, a Lancashire-i takácsok mind megérezték a gépesítés hatását saját megélhetésükre. A „Ludditák” közös legenda köré szerveződve tiltakoztak, célzott akciókkal, majd fegyveres ellenállással is.
Politikai színtéren is visszhangot kapott a konfliktus, amikor Lord Byron egyedüliként szólalt fel a szenvedők mellett. Míg a hatalom a géptörést halállal kezdte büntetni, a társadalmi párbeszéd a technológiai haladás és az emberi méltóság lehetséges egyensúlyáról egyre élesebbé vált.
Végül a mozgalom elbukott a fegyveres túlerő és az igazságszolgáltatás súlya alatt, de a kérdések, amelyeket feltettek, évszázadokkal később is visszhangzanak: kinek kedvez az újítás, ki határozza meg, hogyan használják a gépeket, és ki részesül a haszonból?
