Az urán a modern energetika egyik legnagyobb ellentmondása: miközben a nukleáris energiatermelés iránti igény világszerte nő, a kitermelhető urán mennyisége gyorsan apad. Napjainkban például Kína soha nem látott ütemben épít új reaktorokat, miközben az USA is próbálja feltámasztani egykori atomerőműveit a digitális korszak energiaigényeinek kielégítésére.
A bányászat, feldolgozás, gázneművé alakítás és dúsítás idő- és pénzigényes folyamatok. Csupán néhány ország és vállalat uralja ezt a szűk keresztmetszetet biztosító ellátási láncot, ami jelentős geopolitikai feszültségekhez vezet. Oroszország például a világ urándúsítási kapacitásának csaknem 40%-át birtokolja, ami stratégiai kitettséget jelent számos fejlett ország számára.
A földrajzi aránytalanság is kritikus. Kazahsztán, Kanada és Namíbia a globális kitermelés hetven százalékát adja, Ausztráliában pedig a világ legnagyobb uránkészletei nyugszanak, amelyek kitermelése azonban a helyi politikai és társadalmi viták miatt gyakran elakad. Eközben a felhasználók – például az Egyesült Államok vagy Franciaország – rendkívüli importfüggőségbe kerültek.
A piac extrém koncentráltsága miatt az urán ára kiszámíthatatlan, mivel néhány kulcsszereplő könnyedén befolyásolhatja a kínálatot. Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a legtöbb mai uránbánya hamarosan kiürül, miközben az új bányák előkészítése és engedélyeztetése akár évtizedekbe is telhet.
Az ellátási lánc törékenysége, a nemzetközi politikai játszmák, valamint a bányászat és dúsítás technológiai és infrastrukturális akadályai mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az urán a következő évtizedben a globális energiaválság egyik főszereplőjévé váljon. Ezek a folyamatok határozzák meg, hogy a világ nukleáris energiaellátása mennyire lesz biztonságos és fenntartható a jövőben.
