Wall Street a 2000-es évek elején virágzott, hiszen a bankok és befektetési alapok soha nem látott nyereséget produkáltak. A pénzügyi világ legnagyobb szereplői, köztük a Lehman Brothers, agresszívan terjeszkedtek, és látványos sikereik mögött új befektetési termékek és átgondolatlan hitelezés húzódott meg.
Nemes egyszerűséggel elhomályosult sok döntéshozó ítélőképessége; a kockázatvállalás mindennapossá vált, miközben egyre összetettebb pénzügyi eszközöket, például jelzáloggal fedezett értékpapírokat (CDO-kat) adtak el világszerte. Tömegek hittek abban, hogy a rendszer nem omlik össze, és a profit elkerülte a figyelmet a valódi következmények elől.
Szingapúrban és Ázsiában a helyi befektetők is részesei lettek az amerikai pénzügyi termékek sikerének; sokan teljes bizalommal helyezték pénzüket banki kötvényekbe, nem is sejtve, hogy ezek szorosan kapcsolódnak a Wall Street-i szereplőkhöz, főleg a Lehman Brothers-hez. Felmerül a kérdés: milyen volt valójában az üzleti kultúra és a vezetés szerepe ebben az időszakban, valamint miért homályosult el a veszélyérzet?
Amikor megjelentek az első repedések az amerikai ingatlanpiacon, nem mindenki vette észre a katasztrófa közeledtét. A vezetők eltérő véleményen voltak, de a növekvő veszteségek és a módszeres kockázatvállalás ellenére is sokan úgy gondolták, hogy kontroll alatt tarthatják a helyzetet. Mit értett félre az iparág, és miért voltak ennyire vakmerőek a döntéshozók?
Az összeomlás hatása globálissá vált, és családok tízezrei veszítették el megtakarításaikat, miközben pénzintézeti vezetők továbbra is hihetetlen prémiumokat vittek haza. Vajon tanult bárki a történtekből, illetve mennyire értették meg az érintett országok társadalmai a termékek valós kockázatait? Az események sorozata éles fényt vetett a pénzügyi szektor morális kérdéseire, valamint arra, hogy miként hatnak a globális döntések az egyszerű emberek életére.
