Miért voltak Latin-Amerikában a világ legmagasabb vámjai a 19. században, míg Kelet-Ázsiában a tarifák jóval alacsonyabbak voltak? A történet gyökerei az egykori gyarmati rendszerig nyúlnak vissza: Latin-Amerika függetlenné válása után a kormányok gyorsan a vámbevételt választották elsődleges állami bevételi forrásnak, a hiányzó állami infrastruktúra és instabilitás miatt.
Ezzel szemben Ázsiában sok ország nem rendelkezett valódi vámautonómiával – a brit és holland gyarmati jog, illetve az ún. egyenlőtlen szerződések korlátozták a vámok szintjét. Még a szuverénebb országok, mint Japán, is kénytelenek voltak alacsony vámokat alkalmazni egyezmények miatt. Ebben az időszakban jelentős volt a népességszám, az urbanizáció és a földrajzi elhelyezkedés különbsége is a két régió között, ami a gazdasági fejlődést is eltérő pályára állította.
Felmerül tehát a kérdés: vajon tényleg a magas tarifák okozták Latin-Amerika 19. századi gyorsabb gazdasági növekedését, vagy más tényezők – például a nemzetközi kereskedelem partnerei, a belső piac mérete, infrastruktúra vagy politikai stabilitás – játszottak döntő szerepet?
Az első világháború után a vámszintek fokozatosan kiegyenlítődnek, és a klasszikus összefüggés is megfordulni látszik: a gyorsabb növekedést immár azok az országok érik el, amelyek a kereskedelmi korlátokat lebontják. Miért vált el a vámpolitika és a gazdasági növekedés kapcsolata a 20. században, és mit tanulhatunk ebből ma?
