Az elmúlt években hihetetlen pénzösszegek áramlanak a kvantumszámítógép-fejlesztésbe, és nagy tech cégek bejelentései, mint a kvantumfölény vagy áttörés a topologikus qubiteknél, óriási visszhangot kapnak. Az iparágban mégis van egy kulcsprobléma, amelyet szinte senki sem akar felvállalni nyilvánosan: az úgynevezett error correction overhead, azaz a hibajavítási terhelés.
A kvantumszámítógép-fejlesztés során nem elég egyetlen kiváló qubitet létrehozni. Az igazi kihívás több ezer fizikai qubit hálózatba szervezése és stabil fenntartása, amelyek képesek gyorsabban korrigálni egymás hibáit, mint ahogyan újabb hibák keletkeznek. Ezt a rendkívül összetett rendszerszintű problémát nem lehet egyszerűen több pénzzel, hardveres fejlesztéssel megoldani.
A jelenlegi fejlesztések során rendszeresen tapasztalhatjuk, hogy egy-egy logikai qubit, jobb hibaarány vagy magasabb qubitszám bejelentése rendre jelentős áttörésként szerepel a sajtóban. Valójában azonban ezek többnyire a technológiai lépcső egy-egy apró fokát jelentik, miközben a laboratóriumi fejlesztések és a valóban használható kvantumszámítógépek között óriási a szakadék.
Az iparág elágazó fejlesztési irányok mentén halad: egyesek a klasszikus architektúrákat kombinálnák kvantummal, mások, például a Microsoft, topologikus qubitekben látják a jövőt, míg az IBM alternatív hibajavító kódokon dolgozik. Minden vállalat más-más alapfizikai elméletbe fektet dollármilliárdokat, miközben továbbra sem biztos, melyik irány lesz hosszú távon a nyerő.
Folyamatos a vita arról is, hogy a kvantumtechnológia mikorra válhat általánossá, illetve hogy a hétköznapi felhasználók egyáltalán találkoznak-e majd közvetlenül kvantumszámítógépekkel, vagy mindörökké az infrastruktúra mélyrétegében maradnak ezek a rendszerek. Ráadásul a kvantumkorszak beköszöntével új, eddig nem tapasztalt biztonsági kihívások is jelentkezhetnek például a titkosítás vagy az egészségügy területén.
