A kvantumelmélet néhány híres, meglepőnek tartott jelensége – például a szuperpozíció, az áthatás vagy az interferencia – valójában klasszikus modellekkel is magyarázható, ha feltételezzük, hogy a leírásunk alapvetően hiányos, vagyis mindig van egy korlátja annak, mennyit tudhatunk egy fizikai rendszerről.
Felszínes szemlélő számára meglepő lehet, hogy bizonyos kvantumjelenségek, mint az állapotok megkülönböztethetetlensége vagy a no-cloning tétel, reprodukálhatók klasszikus valószínűségi eloszlások segítségével. Ha a kvantumállapotokat pusztán ismeretként interpretáljuk, ezek az eloszlások átfedhetnek, és így létrehozhatják ugyanazokat a korlátokat a mérésben, mint amelyeket a kvantumfizika jósol.
Érdekes kérdés, hogy léteznek-e valóban klasszikus elméletek, amelyek az összes, tipikusan kvantumnak gondolt jelenséget modellezhetik. A videó során azonban felbukkan, hogy például a Bell-egyenlőtlenségek megsértése olyasmi, amit már nem lehet klasszikus alapokon elmagyarázni – ezzel kapcsolatban no-go tételek is léteznek.
Témaként előkerül az is, miben különbözik egy „toy model” egy „toy theory”-tól, és miért hasznos kutatási szempontból az ilyen foilelméklet-szerű megközelítés. A kutatók azért vizsgálnak alternatív elméleteket, hogy rávilágítsanak, pontosan mi az, ami egyedivé teszi a kvantumelméletet, és mely tapasztalatainkat nem lehet reprodukálni más keretrendszerekben.
Felmerül a kérdés, hogy a kvantummechanika furcsaságai közül mennyit lehet klasszikus vagy „leibniziánus” realista keretben is reprodukálni, illetve hol húzódik a határ a klasszikus és a valóban újszerű, kvantum-sajátosságú jelenségek között.
