Az 1990-es évek közepén a Team17 új irányba nyitott a Kingpin nevű, tízbábus gurítószimulációjával, amely ötvözi az árkád játékokra jellemző lendületet a sportághoz szokatlanul részletes megközelítéssel. Egy világban, ahol a számítógépes játékok többsége lövöldözésről vagy logikai fejtörőkről szólt, ez a program egy csendesebb időtöltést ültetett át a képernyőre, megmutatva, hogy a legegyszerűbb hobbik is alkalmasak lehetnek izgalmas játékélményre.
A játékos több paraméter beállításával testre szabhatja karakterét, a bowlinglabda tömegétől kezdve az öltözékig. A pályák viaszoltsága, a játék irányításának egyszerűsége és az aprólékos hanghatások együtt egy aprócska, de autentikus bowlingélményt teremtenek, miközben a pontozótábla és a gurítások visszajátszása a valódi versenyek hangulatát idézi meg.
Felmerül a kérdés: lehet-e egy csendes sport igazán érdekes számítógépes játékformában? Megtalálja-e a közös játék örömét a baráti társaság egy „meditatív” szimulációban? Vajon a minimalista látványvilág mennyire befolyásolja a játékélményt, és miképp tükrözi a fejlesztők kreatív kockázatvállalását, amikor úgy döntenek, hogy nem feltétlenül a grafikai csúcsteljesítményre helyezik a hangsúlyt?
