Az elmúlt években jelentősen átalakult a kínai vállalatok globális stratégiája. Kezdetben a „China Plus One” modell volt meghatározó, amely során a gyártás egy részét alacsonyabb költségű országokba, például Vietnámba vagy Mexikóba helyezték át, hogy csökkentsék a kockázatokat. Az ellátási láncok azonban idővel komplikáltabbá váltak, és a globális bizonytalanságok miatt a cégek számára szükségessé vált egy sokkal rugalmasabb stratégia kidolgozása.
Az új irányvonal – „China Plus Many” – már nem csak a gyártás földrajzi diverzifikálásáról szól. Sokkal nagyobb hangsúlyt kap, hogy a vállalatokat hol menedzselik és finanszírozzák, illetve honnan képesek globális szintre lépni. A geopolitikai feszültségek, különösen az amerikai-kínai viszony változásai, illetve a munkaerőköltségek növekedése tovább gyorsították ezt a folyamatot.
Szingapúr kiemelt szerepet kap ebben a stratégiában, hiszen semleges közvetítőként képes kapcsolódni mind Washingtonhoz, mind Pekinghez. A kínai tőke és vállalatok egyre nagyobb arányban hozzák ide regionális központjukat. Az ország stabilitása, fejlett pénzügyi rendszere és a szabályozási környezet előnyei miatt egyre több high-tech és AI fókuszú cég választja Szingapúrt globális bázisként.
Külön említést érdemel a délkelet-ázsiai piacok – például Indonézia, Malajzia vagy Vietnám – jelentősége, mivel ezek fogyasztóbázisa óriási növekedési potenciált hordoz. Az új kínai stratégia tehát nem visszahúzódásról, hanem alkalmazkodásról és összetett globális jelenlétről szól. Felmerül a kérdés: vajon elindulhat-e a technológiai transzfer keleti irányból nyugatra a jövőben?
