Kína jelentős infrastrukturális fejlesztésekbe kezdett a Himaláján keresztül húzódó, India felé irányuló vasútvonalaival és közúti beruházásaival. Ezek a projektek, mint például a 40 milliárd dolláros vasútvonal Csengtu és Lhásza között, jelentősen lerövidítik a közlekedési időt, ugyanakkor kérdéseket vetnek fel azok esetleges katonai alkalmazásaival kapcsolatban.
Az elmúlt években a két ország közötti határdinamika érezhetően megváltozott, ami mind Kínát, mind Indiát további fejlesztésekre és hadseregfejlesztésre ösztönözte. Szakértők szerint a kiépülő utak, repülőterek és határ menti falvak nem csupán gazdasági célt szolgálnak, hanem katonai célokra is alkalmasak lehetnek, ez pedig növeli a feszültséget a régióban.
Külön figyelmet érdemelnek a Kína által alkalmazott „salámi taktika” és az ún. kettős (polgári-katonai) felhasználású infrastruktúra. Felmerül a kérdés: ezek az eszközök pusztán a terület ellenőrzésének és a politikai alkupozíció javításának eszközei, vagy ténylegesen előkészületek egy esetleges konfliktusra?
A helyzet különösen kényes, hiszen a határ menti fejlesztések gyorsasága és mértéke, valamint a lakosság betelepítése a vitatott területekre újabb lehetőségeket nyitnak, de egyúttal súlyosbítják az ellentéteket. Az indiai vezetés, bár igyekszik felzárkózni és saját programokat indít, gyakran lassabb tempóban halad.
A rivális országok lépései, beleértve a vasúti hálózatokat, légierejét és nukleáris kapacitásaikat, mind-mind azt a kérdést vetik fel: vajon mennyire válhat sebezhetővé és kiszámíthatatlanná egy-egy kisebb incidens esetén a térség?
