Az óriási AI adatközpontok felépítése az USA-ban elképesztő méreteket ölt. Az energiaigény brutálisan nő, és a tervek szerint több száz gigawatt kapacitásra lesz szükség, ami komoly infrastrukturális kihívásokat jelent. Minden gigawatt új áramforrást igényel, és a költségek kérdése – hogy ki fizeti mindezt – egyre súlyosabb vita tárgya.
Az adatközpontokat fejlesztő cégek a társadalmi elfogadottságot anyagi juttatásokkal próbálják megszerezni, miközben a helyi lakosok leginkább a zajra, a vízhasználatra és a megugró villanyszámlákra panaszkodnak. Kritikus kérdés, hogy valójában tényleg annyira terhelő-e egy adatközpont, vagy csak félelmek áldozata az emberek képzelete. Ugyanakkor több esetben a fejlesztők titkos megállapodásokat kötnek az önkormányzatokkal, a helyiek véleményének kikerülésével.
Az energiaellátásban is kreatív – sőt, vitatott – megoldások jönnek elő, például mobil gázturbinák, amelyek miatt pereskedések és komoly környezetvédelmi aggályok merülnek fel. Gazdasági szemszögből pedig azt érdemes vizsgálni, hogy az adatközpontok gigantikus beruházásait kihez csatornázzák vissza: a nyugdíjalapok, biztosítók, indexalapok befektetéseinek kockázata ugrik meg, ráadásul ha kipukkan a lufi, akkor ugyanők viselik a veszteséget.
Felmerül az összeomlás, túltermelés, és az elmaradó kereslet problémája is, illetve hogy a jelenlegi részvétel a mindenkori városi vagy állami lakosok akarata, vagy éppen pénztárcáján keresztül megy végbe, akarata ellenére. Milyen tanulságokat vonhatunk le a vasúti buborék korából, és alkalmazhatók-e ezek ma is az AI adatinfrastruktúra-építés dömpingje során?
