Sok év telt el, és a hadviselés jelentősen átalakult: a jelenlegi ukrajnai helyzetet, valamint az Iránhoz köthető konfliktusokat többen az első világháború statikus harcaihoz hasonlítják. A védelem ismét felülkerekedik a támadáson, ami hosszú, kimerítő háborúkat eredményezhet.
Felmerül a kérdés, hogy a nyugati országok – különös tekintettel az Egyesült Államokra – mennyire felkészültek egy elhúzódó konfliktusra. Az utóbbi évtizedekben inkább rövid, gyors hadjáratokhoz szoktak, a hidegháború alatti hosszas tervezés és tartalékok kiépítése mára eltűnt. Ezzel szemben olyan országok, mint Kína vagy egyes ellenfelek, tudatosan készültek arra, hogy hosszú távon is képesek legyenek háborút folytatni.
Kiemelt téma az is, hogyan tévesztették meg magukat a döntéshozók az ellenfelek valódi erejét és motivációját illetően, illetve hogy milyen következményei vannak annak, amikor a vezetés egyoldalúan külső elemzésekre hagyatkozik. Megvitatható, hogy egyes stratégiák és várakozások miért hiúsultak meg, például a vezetők kiiktatásának valós, gyakran visszafelé elsülő hatása is szóba kerül.
Szó esik az új technológiákról, különösen a drónok szerepéről a modern hadviselésben, amelyek lehetővé teszik, hogy a kis létszámú egységek is komoly csapásokat mérjenek erősebb hadseregekre. Bemutatásra kerül, miként zilált szét egy ukrán dróncsapat egy jelentős amerikai páncélos dandárt egy hadgyakorlaton.
Foglalkoznak azzal a kérdéssel is, hogy a társadalmi összetartás és a hadsereg önkéntes bázisa miként befolyásolja a hosszú távú katonai elköteleződést. Kritikus megjegyzések hangzanak el a politikai és katonai vezetés döntéshozatali folyamatairól, különös tekintettel a külső tanácsadók befolyására.
