Felmerül a meghökkentő ötlet: vajon el lehet-e menteni képeket egy diktafonra? A technológiatörténeti utazás gyorsan visszapörget az 1960-as évekre, amikor a Slow Scan Television (SSTV) megjelent, és még űrhajókról is továbbítottak így fotókat. A narrátor ezt ötvözi a szintén ekkoriban feltalált mikrokazetta-formátummal, valamint modern eszközökkel, hogy tesztelje, milyen lehetőségek rejlenek egy ilyen kísérletben.
Különböző diktafonokat és rögzítési módokat hasonlít össze, például egy 2000-es évekbeli Sony mikrokazettás készüléket, egy 2004-es digitális hangrögzítőt és egy újabb típust. Vizsgálja, hogyan viselkednek ezek az eszközök az SSTV képjelek rögzítésekor és visszajátszásakor, milyen mértékben torzulnak a képek, mennyire befolyásolja a mechanika vagy az elektronika a minőséget.
Megjelennek különféle, különlegesen alacsony bitrátájú hangkódolók, mint a Sony saját fejlesztésű Long-term Predicted Excitation Coding, amely a hang speciális tömörítésével próbál minél több információt rögzíteni – ám a kísérlet rávilágít a digitális formátumok korlátaira képjelek esetén. A tesztek során a felhasznált alkalmazások, paraméterek és akár hardveres módosítások (például közvetlen vezetékezés a hangátvitelhez) is fontos tényezővé válnak.
Felmerül, hogy egyes hangrögzítők különleges tulajdonságai vagy tesztmódjai akár a parajelenségek kutatói számára is izgalmasak lehetnek – például elektronikus hangjelenségek (EVP) rögzítéséhez. A tartalom végig játékos, elgondolkodtató, nosztalgikus, miközben folyamatosan új kérdések és technikai kihívások kerülnek előtérbe: meddig feszegethetők a hangrögzítők határai, és mennyire képesek ezek a régi és új eszközök kezelni a képformátumokat?
