A Jurassic World Rebirth című filmről szóló beszélgetés már az elején humorosan indul: a szereplők saját csalódott reakcióikat és várakozásaikat elemzik. Felmerül, mennyire lehet tekinteni ezt a filmet egyedi alkotásnak, vagy mennyiben vetül rá a korábbi Jurassic Park- és World-filmek árnyéka. Az alkotók célja mintha egy egyszerű, nyári szórakozást kínáló blockbuster lenne, ám a kommentárok szerint a hangulat és a varázs hiányzik – kérdés, hogy egy ilyen sorozaton belül lehet-e még újat mutatni?
Többek szerint a cselekmény kissé sablonos, a dialógusok túlzottan magyarázóak, így a karakterek múltját szabványos módon tárják fel. Ezek a háttérbemutatások hosszú perceket vesznek igénybe, miközben a nézők a valódi izgalmakra, akciókra várnak. Mindeközben egyesek csalódásukat fejezik ki amiatt, hogy a film nem tud igazán horrorisztikus vagy thriller elemekkel hatni, hanem inkább sablonos kalandfilmmé válik.
Az új szereplőgárda, például Scarlett Johansson vagy Ali, nem hozza meg a kívánt szikrát, sem színészi játékban, sem kémiában. Vicces kiszólások, váratlan jelenetek, termékmegjelenítések (például Snickers, M&M’s) is akadnak: a kritikusok szerint néhol már zavarba ejtő módon. A történet kettős fókusza – a hajózó család és a zsoldos csapat kalandjai – miatt gyakran széttagoltnak, kiszámíthatónak érződik a dramaturgia. Eközben a nézőkben felmerül, vajon az alkotók tudatosan választották a bevált kliséket, vagy a stúdiók elvárásai miatt kerültek ezek a megoldások a filmbe?
A film vizuális világa és a CGI-effektek minősége is gyakran kerül terítékre, akárcsak a kultikus Jurassic Park zenei motívumainak felhasználása. Végül érdekes kérdések merülnek fel: lehet-e, szabad-e egy ilyen hosszú, sokadik folytatáson alapuló filmsorozat esetében valódi újdonságot várni? Miért köt le mégis ennyi nézőt minden alkalommal a „dinoszauruszos” kaland, és hol húzódik a határ a nosztalgia és az önismétlés között?
