Josh Fisher egy interjú keretében mesél a VLIW (Very Long Instruction Word) architektúra történetéről és annak félreértéseiről. Már az elején leszögezi: sokan kudarcként tekintenek a VLIW-re, pedig valójában évente 10-15 milliárd VLIW processzor talál gazdára, főként beágyazott rendszerekben.
Az interjúban Fisher eloszlatja azt a mítoszt, hogy a VLIW általános célú számítógépekben való „kudarcát” a technológia hibái okozták volna. Rámutat, mennyire eltérőek az általános célú és beágyazott számítógépek piaci igényei, illetve hogyan terjedt el a VLIW az ipar kevésbé látható szegmenseiben, például digitális jelfeldolgozásban, okoseszközökben vagy az autóiparban.
Fisher feleleveníti saját cégének, a Multiflow-nak a történetét is: hogyan küzdöttek a piac és a befektetők bizalmáért egy „idegennek” tűnő technológiával, milyen kihívásokkal néztek szembe, és milyen tévhitek élnek a cég sikertelenségéről. Személyes tapasztalatokat is megoszt üzletfejlesztési és menedzsment hibákról, valamint arról, hogy miben különbözik a VLIW és a szuperskalár architektúra közötti gondolkodásmód.
Egy-egy meghatározó alkalmazási területen—például HP nyomtatókban és set-top boxokban való beágyazás esetében—bemutatja, milyen mérnöki és üzleti kompromisszumokhoz vezetett a VLIW használata. Kitér arra is, hogy az Intel Itanium projektje miért vált kudarcossá, és milyen tanulságok vonhatók le az általános célú számítástechnika és az alkalmazásspecifikus fejlesztések közötti különbségekből.
Mindezek közben sorra veszi a szoftver- és hardverfejlesztés együttműködési problémáit, legendás személyiségeket és cégneveket is megemlítve. A beszélgetés nagyobb kérdéseket is felvet: hogyan változik a számítástechnikai ipar, milyen a technológia valódi sikere, és hogyan gondolkodunk a „láthatatlan” beágyazott rendszerekről a mai napig.
