A Jefferson-emlékmű története nem csupán egy építészeti alkotás létrejöttéről szól, hanem felvillantja, hogyan változott egy nemzet emlékezetpolitikája és önreflexiója évszázadokon át. Kezdetben Thomas Jefferson jelentősége, bár egyértelmű, háttérbe szorult a nála legendásabb Washingtonhoz és Lincolnhoz képest, és a 19. században inkább szűkebb környezetében, például a Monticellónál vagy a Virginiai Egyetemen ápolták emlékét.
Az emlékmű csak a 20. században vált valósággá, amikor Washington grandiózus városrendezési tervei új lendületet adtak a monumentális építkezéseknek. A projekt útját számos politikai és társadalmi vita kísérte: az építkezés időzítését éppúgy támadták, mint a helyszínt, a tervek nagyságát vagy az építész személyét. Még a cseresznyefák védelméért indított női tiltakozások is fejezetet nyitottak a történetben.
Az épület kialakítását John Russell Pope neoklasszicista elvei határozták meg, melyek Jefferson saját esztétikai elkötelezettségére is reflektálnak. A mű szimbolikáját az inspirációul szolgáló római Pantheon, az USA alapításának eszméi és Jefferson szellemi öröksége adja – mindez a főterem monumentális, de mégis nyitott térképében, a kiemelt idézetekben, illetve a bronzszoborban fejeződik ki.
A filmből nyilvánvalóvá válik, hogy Jefferson öröksége ma is vitás kérdéseket vet fel: miként lehet egyszerre ünnepelni a demokrácia, szabadság és felvilágosodás jelképét, miközben Jefferson rabszolgatartói múltja és az amerikai történelem ellentmondásos oldalai is megkerülhetetlenné váltak. Hogyan alakítsunk ki árnyalt, valós történelmi emlékezetet, és miként viszonyuljunk a régi hősök szobraihoz napjaink értékrendje alapján?
