Jacinda Ardern, Új-Zéland korábbi miniszterelnöke, személyes és politikai tapasztalatait osztja meg egy őszinte és bensőséges beszélgetés során. Megvilágítja, milyen kihívásokat tartogat a sebezhetőség vállalása a politikai életben, és miként nehezíti meg a közvélemény és a média ezt a fajta őszinteséget. A beszélgetés kitér arra, hogy vezetőként miképp lehet megtartani az emberi oldalt, valamint milyen nehézségekkel jár a közszereplők hitelessége és önazonossága.
A diskurzusban fontos szerepet kap az ‘imposztor szindróma’ mindennapi jelenléte a politikában, különösen női vezetők esetében, és annak kérdése, milyen elvárásoknak kell megfelelniük a női politikusoknak. A beszélgetés során a személyes tapasztalatokat összekapcsolják a tágabb társadalmi problémákkal—így felmerül a munka és család összeegyeztethetősége, valamint az anyasággal kapcsolatos belső és külső elvárások dilemmája.
Társadalmi szinten vizsgálja, hogyan változott meg a politikai kultúra a digitalizáció és a nemzetközi trendek hatására: Új-Zéland példáján keresztül szóba kerülnek a kultúrharcok, a populizmus térnyerése, a társadalmi elégedetlenség, valamint az intézményekbe vetett bizalom megrendülése. A krízisek — például terrortámadás, vulkánkitörés, pandémia — kapcsán az együttérző vezetés lehetőségeit és korlátait elemzik.
Kiemelt helyet kapnak napjaink nagy etikai és geopolitikai dilemmái is, például hogyan lehet emberibb módon reagálni a politikai erőszakra vagy a háborús eseményekre. Felvetődik az is, mit jelent napjainkban értékvezérelt vezetőnek lenni, és miként lehet fennmaradni egy polarizált, „kattintásvadász” médiaközegben. A párbeszéd végig arra keresi a választ, van-e még helye az empátiának, hitelességnek és önazonosságnak a 21. századi politikában.
