1994-ben az Intel és a Hewlett-Packard (HP) összefogott, hogy közösen hozzák létre a következő generációs processzort. Ezt a projektet az informatika egyik legambiciózusabb vállalkozásaként mutatták be, amelynek célja két különböző architektúra – az Intel x86 és a HP PA-RISC – egyesítése volt.
Az együttműködés során a tervezés középpontjában egy új, 64 bites számítási paradigma állt, ami akkoriban elsősorban a csúcskategóriás, nagy teljesítményű számítógépek piacán volt fontos. Az új elvek, mint például a Very Long Instruction Word (VLIW) és később az Explicitly Parallel Instruction Computing (EPIC), a lehető legnagyobb hardveres párhuzamosság kihasználását célozták meg, ám komoly kihívásokat is jelentettek a szoftverfejlesztés oldalán.
Az épülő IA-64 architektúra körül rendkívül nagy volt a várakozás, ám már a fejlesztési időszakban is vita és kétely övezte az újítások életképességét. Kérdések merültek fel a piaci relevancia, a szoftveres támogatottság, a kompatibilitás és az átfogó iparági elfogadás kapcsán. Többek szerint a gyökeres architekturális váltás összetett fejlesztői munkát, komoly költségeket és jelentős kockázatokat hordozott.
Mindezek mellett a versenyhelyzet is folyamatosan változott: az AMD egy eltérő stratégiát választott, a meglévő x86 architektúra kiterjesztésével lépett be a 64 bites piacra, ami újabb kérdéseket, vitákat és irányváltásokat gerjesztett mind az iparág, mind a végfelhasználók körében.
Felmerül a kérdés, hogy az úttörő fejlesztési kísérletek, az ambiciózus összefogások és a kiemelkedő befektetések miként befolyásolják hosszú távon a számítástechnikai trendeket, és vajon egyetlen újdonság erővel át tudja-e formálni az egész iparágat. Mi szükséges ahhoz, hogy egy forradalminak szánt technológia valóban sikeressé váljon a piacon?
