Az interjú során egy minnesotai iskolai lövöldözés túlélője, egy 11 éves kislány, valamint édesapja idézik fel a tragikus eseményeket és az azt követő napokat. Részletesen mesélnek arról, hogyan reagált a diákok és tanárok közössége a veszélyes helyzetben, és miként próbálták megmenteni egymást az iskolában és a templomban.
A beszélgetés során szóba kerülnek a trauma feldolgozásának különböző módjai, valamint az, hogy egy közösség hogyan tudja támogatni tagjait a sokk után. Különösen megrázó az áldozatok személyes történetének felelevenítése, és az, ahogyan a gyerekek a veszélyhelyzetben ösztönösen cselekedtek – bújtak, elbarikádozták magukat, segítették társaikat.
Kérdések vetődnek fel arról, mennyire érzik magukat biztonságban az iskolában, a templomban, vagy akár általánosságban az Egyesült Államokban a gyerekek és szüleik. Megjelenik a bűntudat érzése is: vajon mindent megtettek-e egymásért, amikor elszabadult a pánik? Többször hangsúlyozzák hálájukat a tanárok, szülők és rendőrök segítségéért, ugyanakkor félelem és bizonytalanság is körüllengi a mindennapokat.
Az apa szemszögéből szó esik az amerikai társadalomra jellemző problémákról, a fegyverek hozzáférhetőségének dilemmájáról, és arról, hogy Európából nézve mennyire megdöbbentőek ezek az események. Több helyütt vita tárgya, milyen változásokat lehetne, kellene bevezetni a jövőben a tragédiák elkerülése érdekében.
