Az invazív fajokról általában csak a problémáikat halljuk: kiszorítják az őshonos élőlényeket, felborítják az ökoszisztémát, sőt, komoly gazdasági károkat is okoznak. Ám néhány esetben váratlan pozitív hatásaik is lehetnek, amelyek hozzájárulnak a helyi fajok túléléséhez vagy épp valamilyen ökológiai egyensúlyhoz.
Floridában például a barnanyakú anoliszok elterjedése összetett kapcsolatba került a szúnyogokkal és a zöld anoliszokkal, miközben a még agresszívebb Peter’s rock agama is megjelent a térségben. Eközben az Egyesült Államokban meghonosított lovegrass a Botteri-fülemüle túlélését segítette, amikor az őshonos fűfélék eltűntek.
Korallzátonyoknál egy idegen mikrobás szimbionta, a Symbiodinium trenchii, javította a korallok melegedéssel szembeni ellenállóképességét, de nem minden következmény ismert még. Ausztráliában a hatalmasra szaporodott vadon élő sertések a sósvízi krokodilok túlélésében játszottak szerepet, miután azokat majdnem kipusztították az intenzív vadászat miatt.
A madarak és rovarok közül a kaliforniai eukaliptusz fa a veszélyeztetett lepkék, köztük a nyugati monarcha túlélését támogatja, új élőhelyet kínálva számukra. Egy japán szigeten az ausztrál sheoak fa, bár agresszíven terjed, menedéket ad az őshonos szárazföldi csigáknak a fekete patkányok elől.
Végezetül a floridai burmai piton meglepő módon hozzájárult a teknőstojások túléléséhez azáltal, hogy ritkította a tojásokat fogyasztó mosómedveállományt. Mindezek a példák arra hívják fel a figyelmet, hogy az invazív fajok hatása rendkívül sokrétű, és néha még előnyt is jelenthet egyes helyi élőlények számára. Kérdés azonban, hogy hosszú távon vajon mennyire fenntarthatóak ezek a pozitív hatások, és hogyan lehet az ökológiai döntéseket még megalapozottabban meghozni.
