Az 1950-es évek végén a tudományos világban soha nem látott számítási teljesítményigény jelentkezett a nukleáris kutatások területén. Dr. Edward Teller és csapata egy új generációs számítógépet keresett, amely képes háromdimenziós nukleáris szimulációk futtatására – ez vezetett a Livermore Automatic Reaction Calculator, azaz a Lark megszületéséhez.
Az IBM, felismerve a lehetőségeket és kihívásokat, először egy konzervatívabb gépet tervezett, majd merész váltással egy teljesen forradalmi szuperszámítógép fejlesztésébe kezdett, amely később IBM 7030 Stretch néven vált ismertté. A vállalat célja az volt, hogy egyedülálló technológiai ugrást hajtson végre, miközben számos addig ismeretlen problémára is megoldást kellett találniuk.
Az IBM mérnökei számos újítással próbálták növelni a rendszer teljesítményét: fejlett tranzisztortechnológiákat vezettek be, moduláris áramköröket alkalmaztak, és a számítógép tervezésében olyan úttörő megoldásokat használtak, mint az utasítás-pipeline, a memóriasávszélesség-növelés interleavinggel, valamint a bitenkénti memória-címzés. Ezek a fejlesztések mind azt a célt szolgálták, hogy elérjék azt a sebességet, amelyet korábban lehetetlennek tartottak.
A projekt számos kockázatot is rejtett: az új tranzisztorok használata technológiai bizonytalansággal járt, az ambiciózus teljesítménycélok pedig hatalmas nyomást helyeztek a fejlesztőkre. Az IBM végül mégis kitartott víziója mellett, még akkor is, ha időközben elveszítették az első fontos megrendelést a konkurenciával szemben.
Milyen új technikai problémákkal szembesültek az építők, és milyen kompromisszumokat kellett kötniük az úttörő újítások megvalósítása során? Hogyan reagált az iparág és az IBM saját menedzsmentje, amikor a valóság nem teljesen igazolta a merész ígéreteket? A Stretch története betekintést nyújt abba, miként formálódnak a technológia határai, és milyen hatással van az ambíció a fejlődésre.
