David Hume és a zen buddhisták gondolkodását összevető beszélgetés során érdekes filozófiai párhuzamok kerülnek előtérbe a ‘self’, vagyis az én megfigyelésének problémájáról. Felmerül annak kérdése, hogy vajon mennyiben tudjuk megismerni saját tudatunkat, illetve hogy az introspekció mennyire képes feltárni az „én” természetét.
Vizsgálják Hume empirista szemléletét, mely szerint bár saját érzelmeinket és gondolatainkat észlelhetjük, magát az ént soha nem tapasztaljuk közvetlenül. Ehhez kapcsolódik a buddhista ‘non-self’ (anatta) elmélete, amely nem annyira konkrét tagadás, sokkal inkább az önmagunkról való kapaszkodás elengedésére helyezi a hangsúlyt. A zen buddhizmusban mindezt egyfajta szkeptikus viszonyulással párosítják a fogalmakhoz és a szavakhoz.
A beszélgetés rámutat a filozófia, tudományfilozófia és vallásos tapasztalatok közötti átjárásra, valamint arra, hogyan különböznek a megfigyelésből levont episztemológiai következtetések (mint Hume esetében) az ontológiai állításoktól (amelyek a buddhista hagyományban is megtalálhatók).
További érdekességként szó esik a személyes motivációról és élményekről, amelyek a zen buddhizmus gyakorlása felé vezették az elbeszélőt, miközben össze is hasonlít néhány főbb buddhista elvet más hagyományokkal.
