A tojásokban rejtőző embriók számára a kikelés az első nagy kihívás. Az időzítése azonban nem automatikus vagy véletlenszerű.
Kutatások során kiderült, hogy sok faj embriói képesek érzékelni a külvilág változásait, és akár alkalmazkodni is hozzájuk. Például olyan rákok is léteznek, amelyek lárváik kikelését az árapályhoz igazítják, míg más fajok – mint például a patakszéli szalamandrák – késleltethetik a kikelést, ha ragadozók jelenlétét észlelik.
A ragadozók jelentette veszélyek mellett a környezeti tényezők – mint például az áradás vagy a sókoncentráció – is befolyásolják a kikelés időzítését. A vörösszemű levelibéka például gyorsabb fejlődéssel menekülhet meg a kígyótámadások elől.
A kutatók egészen különleges mechanizmusokat is feltártak: egyes bogárfajoknál a kikelő testvérek rezgése indíthatja el a csoportos kikelést, megelőzve a kannibalizmust. De hogyan javítják ezek az érzékelési folyamatok az utódok túlélési esélyeit?
Modern biológiai vizsgálatok, például zebradániók esetében, kimutatták, hogy a kikelést molekuláris szinten is hormonális folyamatok szabályozzák. Vajon mennyire elterjedt ez az élővilágban, és mennyire különböznek a különböző fajok megoldásai?
