Indiában több millió ember dolgozik homokkőbányákban, ahol embertelen körülmények és végzetes egészségügyi kockázatok érik őket. A munka során belélegzett szennyezett por halálos tüdőbetegséghez, szilikózishoz vezet, amelyről sok család generációk óta kénytelen meggyőződni.
Az anyagi kiszolgáltatottság miatt a dolgozók folyamatosan adósságcsapdába kerülnek, hiszen a fizetésből sem a megélhetés, sem az orvosi költségek nem fedezhetők. Ezeket a kölcsönöket csak újabb munkavállalással lehet törleszteni, ami szinte lehetetlenné teszi a kitörést ebből a helyzetből. Sok család ezért egész életén át ebben az iparágban marad, és a generációk közötti adósságteher is folytatódik.
A helyi közösségekben nemcsak a férfiak, hanem a nők és a gyermekek is dolgoznak, gyakran rendkívül alacsony bérért és veszélyes körülmények között. Egész falvakra jellemző, hogy özvegyek élnek ott, akik férjeik halála után magukra maradnak az adósságokkal, miközben elzártság és társadalmi megbélyegzés is sújtja őket. A hagyományos kasztrendszer és a bányák tulajdonosi viszonyai tovább nehezítik a helyzetet.
Hiába léteznek állami segélyek, a gyakorlatban az igénylések jelentős részét elutasítják, így a bányászok és családjaik alig kapnak támogatást. A globális kereslet a homokkő iránt folyamatosan növekszik, miközben a kivitelből származó nyereségből alig jut vissza azokhoz, akik az életüket áldozzák ezért az alapanyagért. Vajon létezik kiút ebből a generációkon átívelő adósság és kiszolgáltatottság ördögi köréből?
