Az emberiség több mint egy évszázada használja a radioaktivitást számos formában, azonban ezzel párhuzamosan egyre nagyobb mennyiségű radioaktív hulladékkal kell szembenéznünk. Az anyag tulajdonságainak, például a felezési időnek az ismerete kulcsfontosságú ahhoz, hogy választ találjunk a biztonságos tárolás kérdésére.
A nukleáris energiatermelés során keletkező használt fűtőelemek tárolása többlépcsős folyamatot igényel: először speciális vízmedencékben pihentetik őket, majd fémhengerekben megkezdődik a hosszú távú raktározás. Ezek a védelmi rendszerek bizonyos ideig biztonságosak, azonban a több ezer vagy akár millió évig is sugárzó hulladék végleges elhelyezése máig vitatott probléma.
Különféle technológiák jelentek meg a hulladék kezelésére, ilyen például a vitrifikáció, ahol olvadt üvegbe zárják a radioaktív anyagot. Ezen módszerek hosszú távú biztonságát folyamatosan kutatják, de a geológiai skálán mért megbízhatóságukat még csak évtizedes, esetleg évszázados vizsgálatok előzik meg.
A radioaktív anyagok azonban nem csak erőművekben fordulnak elő: kórházakban is használnak rövidebb és hosszabb felezési idejű izotópokat diagnosztikai vagy terápiás célokra. Ezek eltérő kezelést igényelnek, némelyik egyszerűen, más viszont különleges biztonsági előírásokat követelve kerülhet csak elhelyezésre.
Időnként előfordul, hogy a szabályozás vagy a figyelmetlenség hiányában radioaktív anyagok a természeti környezetbe kerülnek, amely komoly egészségügyi károkat okozhat a helyi közösségekben. Emellett léteznek különleges esetek, ahol a sugárzást nagy energiájú fizikai kísérletek során kell elvezetni, mint például a Large Hadron Collider berendezéseiben, ahol sajátos sugárzáselnyelő blokkokat alkalmaznak.
Folyamatos vita tárgyát képezi, hogyan biztosíthatjuk, hogy ezekből az anyagokból ne szivárogjanak káros anyagok a környezetbe még több ezer év múlva sem, miközben a technológia fejlődésével egyre újabb kihívások és lehetőségek jelennek meg a hulladékkezelésben.
