Kevesen ismerik fel az ősi kínai hangszer, a guzheng jelentőségét, pedig több mint 2000 éves múltra tekint vissza. A beszélő saját zenei útját meséli el: gyermekkorában a legnépszerűbb hangszereken, például gitáron és zongorán tanult zenélni, sőt, fiatalon országos zenei tehetségkutatóban is részt vett, ahol híressé vált. Hirtelen egy olyan világban találta magát, ahol a sikerek és az elismerések mellett új kérdésekkel kellett szembenéznie identitásáról és zenei gyökereiről.
Az előadó elgondolkodik azon, hogyan alakította zenéjét a nyugati hatás, és miért érezte kevésbé menőnek a saját hagyományos kultúráját. A ‘tu’ (föld, hagyományos) és a ‘yangtzi’ (nyugati, menő) ellentétében a modern ifjúság útkeresésére is reflektál. Felvetődik a kérdés: hogyan lehet életben tartani a hagyományokat, ha azok eltávolodnak a hétköznapi élménytől?
Az útkeresés során a beszélő először kreatív módon kezdte újra felfedezni a népzenei gyökereit. Ötvözi a hagyományos kínai dallamokat saját szerzeményeivel, megmutatva, miként léphet kapcsolatba múlt és jelen – kelet és nyugat.
Személyes történeten keresztül világít rá a zene erejére: amikor nagymamájával már szavakkal nem tudott kommunikálni, egy gyermekkori altatódal segített újra kapcsolódni generációkon átívelően. A dallam, amit több nemzedék adott tovább, olyan hidat épít, ami túlmutat a közvetlen emlékezésen, sőt az emberi tudaton is.
