Az emberiség meglepően keveset tud a saját óceánjairól, annak ellenére, hogy a közeli kozmikus térségeket már részletesen feltérképeztük. Csak az 1950-es években történt meg először, hogy szonárral feltérképezték az Atlanti-óceán fenekét, ahol hegygerinceket és vulkáni aktivitást fedeztek fel – ezzel megerősítve a kontinensek vándorlásának elméletét.
A trilobiták megkövesedett maradványai különféle régiókban vezettek ahhoz a felfedezéshez, hogy az óceánmedrek újra és újra megszületnek, majd eltűnnek, időről időre újra nyílnak és bezárulnak. Az első, ezzel kapcsolatos megfigyelések Newfoundland szigetén történtek, amikor a tudósok különböző trilobita-fajokat találtak a keleti és nyugati részeken, amelyek meglepő módon nem keveredtek egymással.
Ezek a fosszíliák mindenhol szétválasztották az úgynevezett „Atlanti” és „Csendes-óceáni” faunákat: Angliában, Walesben, Skóciában és még az Északi-sark közelében is. A kérdés, hogy miként lehetséges, hogy közel lévő sekély tengerekben lényegében teljesen eltérő élővilág fejlődött ki, hosszú ideig rejtély maradt. Végül a lemeztektonika elmélete adott rá magyarázatot, és a Wilson-ciklus révén sikerült megérteni az óceánok folyamatos újjászületését.
De vajon miért pont az ősi ütközési zónák mentén hasadnak szét újra a földrészek? Hogyan befolyásolta a földtani ciklusok ismétlődése az élővilág, az áramlatok és az éghajlat alakulását bolygónkon? A videó ezekre az izgalmas kérdésekre keresi a választ, miközben bemutatja, hogyan tárják fel a tudományos detektívmunkák az óceánok eltűnt történelmét.
