Az 1990-es évek közepén két ellentétes technológiai tábor csapott össze a digitális videólemez, vagyis a DVD jövőjéért. Az egyik oldalon a híres Compact Disc (CD) megalkotói, a Philips és a Sony álltak filmlemez koncepcióval, míg a másikon a Toshiba és a Warner Brothers dolgoztak egy saját változaton.
A szereplők nemcsak a technika fölényét hangsúlyozták, hanem üzleti és licencelési szempontok is komoly súllyal estek latba. Az iparág arra törekedett, hogy elkerüljék a VHS és a Betamax közötti pusztító „formátumháborút”, amely korábban megnehezítette a piac fejlődését.
A CD előzményeihez és sikeréhez képest a következő nagy dobás a CD-ROM volt, amely új távlatokat nyitott a multimédiás tartalmak számára. Az igények folyamatos növekedése a mozifilmek digitális hordozóra vitelét is szükségessé tette, így született meg a DVD iránti megnövekedett érdeklődés.
A videoipar, különösen a stúdiók és tartalomgyártók, azt keresték: vajon melyik formátum tud megfelelni a tökéletes kép- és hangminőség, valamint a másolásvédelem szigorú kritériumainak. A döntés hátterében hatalmas anyagi érdekek húzódtak – a CD-ken szerzett milliárdos bevételek után mindenki a következő nagy durranásra várt.
Felmerültek olyan kérdések is, mint a visszamenőleges kompatibilitás, az adattárolási kapacitás és a technológiai akadályok legyőzése. A folyamatot számítógépes óriáscégek is befolyásolták, akik nélkülözhetetlen szerepet játszottak abban, hogy végül kompromisszum szülessen a DVD szabvány kialakításában.
