A harctér Ukrajnában ma egy szinte teljesen lakatlan, rideg zóna, ahol a felszínre merészkedő katonák rövid időn belül célponttá válnak – ezért minden nagyobb mozgás, támadás vagy védekezés érzékeny egy láthatatlan információs háborúra. Az orosz és az ukrán erők is folyamatosan alkalmaznak drónokat megfigyelésre és csapásmérésre, de az ukránok új stratégiát dolgoztak ki ennek megfordítására.
Fontos hadműveletek során, mint például az Operation Vivaldi, a hangsúly nem csupán a klasszikus frontális ütközeteken van. Az ukránok felismerték, hogy először érdemes az ellenség drónhálózatát „megfosztani a látásától” – vagyis precízen, kitartó terepfelderítés alapján sújtanak le a drónindító és logisztikai pontokra, megnehezítve ezzel az oroszok számára az információgyűjtést és az utánpótlást.
A középtávú, 200-400 km-es „mid-range strike” támadások jelentősége is felértékelődött, amelyekkel Ukrajna az orosz ellátási lánc távolabbi pontjait – akár a Krímben vagy oroszországi célpontokon – veszi célba. Ezek a műveletek hasonlítanak ahhoz, amit korábban a klasszikus légierő tudott volna végrehajtani, de ma már főleg nagy hatótávolságú drónokkal valósulnak meg.
A konfliktus gazdasági és politikai dimenziókat is ölt: egy-egy sikeres támadás, például az orosz olajfinomítók ellen, világszintű energiaár-emelkedést is okozhat. Mindkét oldal civil infrastruktúrájára és stratégiai létesítményeire mért csapások komolyan befolyásolják a biztosítási díjakat, az exportot, és hozzájárulnak az árháborúhoz is – ezzel pedig Ukrajna és Oroszország mellett világszinten is érezhető hatásokat idéznek elő.
Felvetődik a kérdés: vajon hosszú távon kinek kedvez, ha a harctér és a háttérintézkedések ilyen összetett információs és gazdasági háborúvá válnak? Milyen politikai és társadalmi következményei lehetnek annak, ha a modern háborúkban már nem csak a fegyverek, hanem az ellátási láncok, az információs rendszerek és a globális piacok is célponttá válnak?
