A kvantumgravitáció alapvető problémái közül sokat újra kell értelmeznünk, ha az effektív térelméletek nézőpontját követjük. Ebben a megközelítésben nem feltétlenül jelent problémát az, hogy néhány elmélet formalizmus szintjén nem renormálható.
Az effektív térelmélet lényege az, hogy a fizikai méret- és energiaskálák megfelelő kezelésével elkülöníthetjük a magasabb energiákon jelentkező, ismeretlen hatásokat azoktól a mechanizmusoktól, amelyeket jelenleg képesek vagyunk megfigyelni és mérni. Így a helyi tulajdonságokra koncentrálva határozhatjuk meg az adott energiatartomány törvényszerűségeit anélkül, hogy ismernénk minden részletet a magasabb energiafizikáról.
Ken Wilson szemléletváltása abban hozott előrelépést, hogy elfogadta: a Lagrange-függvényben megjelenhetnek magasabb rendű hatások, melyek dimenziója a mezők hatványához kötött, nem pedig a téridő dimenzióihoz. A standard modell és sok más renormálható elmélet egy korlátozott számú kifejezést tartalmaz, de elvileg minden lehetséges helyi kifejezés szerepelhet az effektív térelméletben, csak a mérési pontosságon múlik, hogy melyekre kell figyelni.
Áttekintik, miért volt történelmileg annyira nehéz a gravitációt kvantumelméletté tenni, kiemelve a klasszikus geometriai kép előnyeit és hátrányait, valamint azt, hogy a váltás mezőelméleti megközelítésre mennyiben segítette a kvantumos gondolkodást. Megvitatják, hogyan lehet meghatározni például a gravitációs kölcsönhatás kvantumkorrekcióit a Newtoni potenciál esetén, kizárólag ismert alacsony energiás fizika alapján.
Az is szóba kerül, hogy a kézikönyvszerű kvantumtérelméleti oktatás miért vezet először a kanonikus formalizmushoz (másodkvantizálás), majd miért válik szükségessé a path integrál formuláció a korszerű elméletekben.
